2010. június 30., szerda

14. Gondolatok

- Más vámpírok? – kérdeztem kíváncsian.
- Carlisle szerint nem, de nem mondta meg, hogy mik. Egy biztos, tudja, de még véletlenül sem gondol rá.
Kicsit elgondolkodtam. Egyrészről valami furcsa izgalmat éreztem, hisz még nem találkoztam más magunkfajtákkal, másrészről viszont megrémített, mert nem tudtam, mire is számíthatok. De mi oka lenne rá Carlisle-nak, hogy titkolja előlünk, amit tud?
Edward rám nézett:
- Esme, nem biztos, hogy vámpírok. Vigyáznunk kell. Bár szerintem épp nem akarja, hogy aggódjunk.
- Miért, vannak rajtunk kívül más ilyen… lények? – erre eddig nem is gondoltam, de logikusnak tűnt, hogy nem csak vámpírok képviselik a természetfölöttit. Eszembe jutottak a kislánykoromban annyiszor olvasott mesék szereplői, de annyira valószerűtlennek tűnt, hogy léteznek. Na, igen, a vámpírok is valószerűtlenek.
- Te találkoztál már valamilyen más lénnyel? – kérdeztem tőle.
- Nem, de nem is nagyon hiszek bennük. Gondolj bele, mi a rémregényekből kerültünk elő, nem a tündérmesékből.
- Higgy, amit akarsz, de szerintem akkor sem vagyunk gonoszak… annyira. Mert nem bántunk senkit, és csak egyszer-kétszer öltünk embert. – Ez így elmondva szörnyen hangzott, be kellett látnom, hogy ostobaság.
- Lehet, hogy igazad van. Mennem kell – hagyta rám.
Csak a hátát láttam egy pillanatra és már el is tűnt a bejárati ajtónál.

Egyedül kicsit unalmasan telt a napom, az erdőt jártam Zeusszal, de igazán zavart, hogy csak lassan mehetek vele. Futni szerettem volna. Ez volt a második legélvezetesebb dolog a vámpírlétben, bár Carlisle könnyedén lehagyott volna, mindig lassított egy kicsit a közös futásokkor, Edward pedig úgy otthagyott, hogy csak, na.
Az legélvezetesebb dologhoz is Carlisle kellett. Rájöttem, hogy vámpírként a vágy olyan könnyen eluralkodhat rajtam, alig bírom magamban tartani. És azt is észrevettem, hogy valahogy a tabuk is kicsit csökkentek, mintha modernebbek lennénk, mint az emberek. Így már megértettem, Carlisle közel kétszázötven évesen hogyan tudott alkalmazkodni a mindig megújuló dolgokhoz, bár nehéz lehet.

Igen, nem volt olyan pillanat, amikor ne rá gondoltam volna. És ebből kifolyólag vettem észre egy furcsa szokását is. Eddig összesen két alkalommal láthattam a nyakát. Egyszer megszületésemkor, mert mint később elmagyarázta, megpróbált hűteni saját magával (amit bevallom, nem is nagyon bántam), és az intim pillanatainkban. Ekkor hibáztam is, mert megcsókoltam a nyakát, amire összerándult és ösztönösen felmordult, ezzel nagyon megrémítve engem. Utána nem győzött bocsánatot kérni és magyarázkodni, így megtudtam, hogy nagyon érzékeny a nyaka, mert a vámpírharapás sosem gyógyul meg, és az övé nem volt túl kellemes látvány sem, meg tudtam érteni, hogy mennyire fájhatott. Ekkor mondta el azt is, hogy mindig elrejti a nyakát, hol egy magasabb inggallérral, hol egy sállal. Végül is érthető szokás, csak elsőre volt furcsa számomra.

Az elmélkedésemből Zeusz lihegése szakított ki, ami egyértelmű jele volt annak, hogy ideje lesz hazamennünk, mert elfáradt. Sötétedett is, ami azt jelentette, hogy Edward egy ideje már otthon van, és Carlisle is hamarosan érkezik.

Való igaz, Edward már ott ült a kanapén és olvasott. Legalábbis addig, amíg én meg nem érkeztem.
- Szervusz, hogy telt a nap? –kérdezte, amikor melléültem. Miért kérded, hisz úgy is tudod. Gondoltam.
- Csak érdekelt. Tudod szeretek beszélgetni is – mondta egy kicsit sértődött hangon.
- Rendben, én csak kérdeztem – válaszoltam békítő hangon, mire megenyhült.
- Egyébként, már akkor hordott sálakat, amikor megismertem.
Ekkor észrevettem egy csomagot Edward mellett.
- Carlisle ajándéka. Még nem volt lehetőségem odaadni neki.
- Mit kap? – kérdeztem kíváncsian.
- Az titok – vigyorodott el.
Egy pillanattal később Carlisle rontott be az ajtón. A ruhája tépett, az arca ideges, félelemmel teli volt. Odasiettem hozzá, közben Edward eltűnt. Rám nézett, és csak ennyit mondott:
- Tudnak rólunk.